Késő tavasztól kora őszig a New yorki Central Park méretével vetekedő perthi Kings Park egy tisztásán felállítanak egy óriásvásznat és beüzemeltetik a Moonlight Cinema néven futó kertmozit. Mivel még nem is volt ilyenben részem, talán ezért sem érdekelt milyen filmre "fekszem" be. B. szabadestés szerdánként, így az e heti kiruccanásunk ide vezetett. A helyszínt elég nehéz volt megtalálni. Hozzácsapódtunk egy fiatal párhoz, akik szintén a mozit keresték és körbegyalogoltunk a fél parkot, mire rájöttünk, a másik oldalon kell tovább keresgélnünk. Még időben odaértünk, a film csak naplementekor kezdődik, volt még bőven időnk, és még helyet is találtunk a 3x3 méteres pokrócunkkal. Mi, naivak, egyrészt azt hittük, hogy nem leszünk éhesek, és csak egy klasszikus chipset dippel vittünk, másrészt abban tévedtünk, hogy nem fogunk fázni és kényelmes lesz egy 2 órás filmhez egy pokrócon könyökölni, hasalni, guggolni, oldalt feküdni, nyakat támasztani. Úgy tűnt, itt az a divat, hogy mozi előtt fejedelmi vacsorát eszik a nép az otthon megsütött husikákból, salátákból, kis desszert és borocskából, pezsgőből, sörből. És ha már megtelt a poci, jöhet a megérdemelt pihenés babzsákokon, illetve a mozitól bérelhető 1x1-es párnákon. A film, Coco Chanel, elég vontatott és lassú volt, a lábunk, derekunk megfagyott, a nyakunk kitörött, de alapjában véve ez a kertmozis feeling nagy élmény volt, és szórakoztató jellegű. Leginkább a fesztiválos időkre hasonlít, amikor a nagyszínpad elé állnak a fan-ek és az előzenekar dalaira beszélgetnek, iszogatnak.

Fogunk még menni, most már abszolút tudatában vagyunk a minimum feltételeknek, amiknek a legjobb, ha eleget teszünk. A saját érdekünkben.