Aki még nem értesült volna róla: haza jöttem!!!

Nagyon röstellem, hogy az utolsó két utazásról (Bali, Margaret river - farm) nem írtam, de az élmény még friss bennem, úgyhogy csak időt kell találjak, és akkor bepótolom, hogy annyival is kevesebbett kelljen szóban mesélnem :)

2010. május 25-29

Délután indultunk Sydneyből M-be, a landolás elég rossz volt, mert nem láttam ki az ablakon, de éreztem, hogy ereszkedünk, csak nem tudtam, mikor érünk földet. Belementünk nagy felhőkbe is, a gépet dobálta a szél... szóval szar volt. A reptérnek van egy olcsó buszjárata a belvárosba, azzal jutottunk el majdnem a szállásunkig. Csak pár utcát kellett sétálni a kicsit hűvösebb levegőben, mint amit Sydney-ben megszoktunk.
A youth hostel egy felújított backpackers volt, és mindketten nagyon meg voltunk vele elégedve. Tágas szobánk volt szép szekrénnyel, asztallal, éjjeli szekrénnyel, rádiós ébresztőórával, csak egy baj volt, hogy a lámpa olyan gyenge fényt adott, hogy alig láttunk. Ez iszonyat idegesítő egyébként. Amúgy a zuhanyzók is tiszták, szépek voltak. Első este tehát már csak aludtunk, mert este 10 körül érkeztünk meg.
Másnap gyönyörű napsütés várt, a környék bejárását terveztük, gyalog. Mivel csak pár utcányira laktunk a CBD-től minden olyan közel volt gyalog, hogy nem is használtunk villamosokat, vonatokat. Aznap le volt zárva a fél város, munkaszüneti nap volt a világháborús katonák megemlékezésére. Mi is belekeveredtünk a tömegbe, néztük a felvonulókat: veteránok, iskolai zenészek, veterán autók egymás után vonultak. Sajnos szemtanúi voltunk a szörnyű balesetnek is! Az egyik veterán autó idős sofőrje egyszer csak rányomott a gázra és az előtte masírozók közül legalább 6 embert elütött. Borzalmas volt ezt látni, nagy pánik is alakult ki, gyorsan odaözönlöttek a rendőrök, mentőautók. Mi inkább tovább mentünk, mert én nagyon nem bírom a baleseteket. A botanikus kertben sétálgattunk, gyönyörű pázsit és különleges, ősrégi fák, tavak. Egy hárfán játszó férfi szórakoztatta az arra sétálókat, és mivel nagyon szép zenéket játszott, vettünk tőle jó drágán egy cd-t. :) Korán sötétedett, 6-kor már lement a nap, úh délután már csak a városban császkáltunk, fedeztük fel a várost. Felültünk egy ingyenes túrista villamosra.
A Philip Island (szintén) egy túristacsalogató hely, arról híres, hogy ott lehet megnézni a világ legkisebb pingvineit napnyugta utána, ahogy az óceánból kiúszva kijönnek a partra és megkeresik fészküket. Érdekes volt, meg persze édesek a kis törpepingvinek ahogy félve mennek a homokban. Az ide vezető út is különleges tájon keresztül vezetett, de azért is volt izgalmas, mert végre megálltunk egy koala rezervátumban, ahol szabadon éltek a koalák az eukaliptusz fák tetején. Nagyon nehéz őket észrevenni, mert ezek a pici szőrcsomók összegubózva ülnek és alszanak, csak néha láttunk éppen levelet csámcsogó medvét. De irtó édesek egyébként.
Utolsó nap elég rossz volt, esett szinte végig az eső, de mi elementünk egy fedett sétahajóra. Nem volt rossz így se. Aznap először felszálltunk egy villamosra is, hogy megnézzünk egy híres strandot. Mivel szar idő volt, így tényleg csak magát a strandot láttuk, egy ember nem volt a parton, vagy az utcán, de nem volt rossz az sem. Végül betértünk a Budapest Restaurant and Palinka Barba is, amit már itthonról kinéztünk, és terveztünk, hogy eszünk jó kis magyar kaját. Igazából az üres gyomorra ivott pálinkától én már becsíptem, az ízeket azért éreztem, de nem voltunk elragadtatva se a magyar vendéglátósoktól, se a kajától. Amit még mindenképp meg akartunk nézni, az a kilátótorony, a neve Skydeck 88. Igen hamar felértünk a 88. emeletre, és a kivilágított város nagyon szép látványt nyújtott.
Összeségében Melbourne sokkal jobban tetszett nekünk, mint Sydney, talán azért, mert ahogy mondják, Melbourne a legeurópaibb város Ausztráliában. Nem volt annyi felhőkarcoló, mint S-ben és sokkal szimpatikusabb volt nekünk, otthonosabban éreztük magunkat. Egy folyó szeli ketté a várost és rengetek híd van ratja, amiből a fel csak gyalogos híd!

28-29: reggel kijelentkeztünk a szállásról, kölcsönöztünk egy kocsit és nekivágtunk a világhírű Great ocean Roadnak. Melbourne-től kb 100 km-re kezdődik ez az út, ami 300 km-en keresztül vezet teljesen az óceán és a meredek hegyek-dombok között. Fantasztikus látványt nyújtott a mellettünk húzódó erdő, és a bal oldalon zúgó óceán az eddigi legnagyobb hullámokkal. Elég sok megállóhelyvan kialakítva, hát mi mindegyiket igénybe is vettük, és tátottuk a szánkat, videóztunk, fotóztunk. A legszebb és leghíresebb részhez, a 12 apostolhoz már naplementekor értünk, de viharfelhő volt felettünk, úh azzal, hogy kiszálltunk a kocsiból és kimentünk a kilátóba, csak azt értük el, hogy csurom vizesek lettünk és nem láttunk semmit a sziklákból. A szemünket nem tudtuk kinyitni a szél és eső erejétől. De úgy döntöttünk, megszállunk a legközelebbi motelban, hogy másnap minél korábban ki tudjunk menni megint a sziklákhoz. Sikerült jó drágán szállást találni, de cserébe volt jacuzzink :) Másnap jó korán felkeltünk és a 12 apostolnál néztük a napfelkeltél. Akkor már nyugodtabb volt az idő, kicsit felhős, de ritka szép látvány volt. Ezután már csak a Melbourne-i reptérre mentünk, kicsit sietve kellett visszavezetnünk, hogy időben kint legyünk a csomagokkal. Perthbe nyugodt repülés volt.

2010. május 20-25: Sydney-i élmények

Kedd: Hétfő éjjel 1-kor indult a repülő, 4 órás volt az út, de az időeltolódás miatt reggel 7-kor landoltunk. A repüléssel semmi gond nem volt, éppen csak annyi, hogy a fapados járat kicsit kényelmetlen ülésekkel rendelkezik, amiben összesen kb 20 percet tudtunk aludni, amúgy meg csak máltunk össze-vissza. Nagyon fáradtak és álmosak voltunk, úh kínzásnak éreztük, hogy nem tudunk aludni. A lényeg, hogy megérkeztünk. Sydney-ben nagyon jól ki van építve a vonathálózat, úh mi is kettőt léptünk és már szálltunk is fel egy
vonatra, ami elvitt a belvárosba, itt találkoztunk Eszterrel. Jó volt újra látni, semmit nem változott... Kis cseverészés, térképcsere, lakáskulcs-csere, magyarázás, és már ott is hagyott minket, mert kezdődött az egyetemi órája. Mi hazakompoztunk-buszoztunk, kicsit kavarogtunk, mert nem emlékeztünk melyik házban is lakik, de végül sikeresen megtalátluk az apartmant, felmásztunk a harmadikra és végre ledőltünk. Itt sem sikerült vmi jól aludni, mert egy kb 20 éves kanapé rugós matracán volt számunkra hely, ami nem éppen a kényelmes kategóriába tartozik.
A délutánunkat arra szántuk, hogy elmentünk egy fotós boltba fényképezőgépet venni. Már meg volt rendelve, tudták, hogy megyünk, minden rendben volt és örültünk mindaddig, amíg ki nem kellett fizetni. Persze nem azzal volt gondunk, hogy pénzt kérnek érte, hanem
az, hogy hogy fizessük ki. Arra ugyanis elfelejtettünk gondolni, hogy a kártyás fizetés limitálva van. Tehát ez a próbálkozás megbukott. Na, mi tévők legyünk, mert visszajönni már nincs kedvnk (nagyon messze volt a lakástól). Felajánlották, hogy intézzük átutalással, amit rögtön meg tudunk csinálni, mert a rendelkezésünkre bocsátottak egy számítógépet. Következő bukta: banki átutalás megtagadva - szintén limitálva van az összeg. Nagyszerű. Aztán eszünkbe jutott, hogy online meg lehet változtatni a limitet, ami ráadásul egyből életbe lép, szóval itt volt a megoldás. Párszor azért leizzadtunk gondolkodás és sikertelen tranzakciók közben, de az eladónő olyan kedves és nyugott volt, ilyet se sokx látni otthon.

Szerda: a CBD (Central Business District) körbejárásával töltöttük a napunkat, sétálgattunk a felhőkarcolók alatt. Hú, iszonyat magasaak ám!! Aztán felültünk egy monorailre, az is nagyon bejött! A város felett 5 méterrel építették ki a pályáját, még egyszer egy házba is bement. Élmény... Elmentünk egy tengerészeti múzeumba, ahol maga a kiállítás nem volt nagy szám, de bemehettünk egy tengeralattjáróba, meg egy hadi hajó belsejébe és betekintést nyerhettünk, milyen körülmények között élt a hajókban a legénység. Ez is lenyűgöző volt. Este Eszterrel Hyde parki és botanikus kerti séta, annyi repülő róka keringett a fejünk fölött!! Félelmetes volt!

Csütörtök: Blue Mountains - Kék hegység
Sydney-től 2 óra alatt el lehet vonatozni a Blue M-ba, ami egy itt nagy attrakciónak számít, hiszen Ausztrália nem nagyon jeleskedik hegyekben. Gyönyörű útvonalon utaztunk végig, és tény, hogy maga a hegység is nagyon szép, de láttam már ennél lélegzetelállítóbbat. A nevét onnan kapta, hogy az itt élő eukaliptusz fákból párolgó olaj messziről kékké színezi a levegőt. Így úgy látszik, hogy maga a hegy kék. Eukaliptusz-levelet nyammogó koalákat nem láttunk, mert nem szeretik a túristákat, ők inkább csendesebb helyen húzódnak meg. A hegységben több gyalogtút van kiépítve, ami elvezet rengeteg forráshoz, hosszú vízesésekhez, barlangokhoz, de a kényelmesebbek
kedvéért kiépítettek 3 utasszállító eszközt, amire csak rá kell szállni és szájat tátni, hogy milyen magasan vagyunk és mellesleg jaj de szép a táj. Persze mi is igénybe vettük mindhárom eszközt, de csak azért, mert így lehetett átjutni az egyik hegyről a másikra.
Ezek egyébként úgy néznek ki, mint a sílift / kabin, annyi a különbség, hogy itt 1 nagyobb kabin van, amibe kb 20 ember elfér és csak 100-200 méteres távon közlekedik.
Ennek a napnak amúgy az volt érdekessége, hogy a sokat kellett utazni, és legalább 10x átszállni, mi meg olyan tehetségesek voltunk, hogy majdnem mindent lekéstünk, úh ment néha a durcizás, hogy miért nem indultunk el előbb, vagy miért nem néztünk utána, hogy.... mindegy. Tényleg szép nap volt, időjárásilag és látványilag is.
 
Péntek: ma ismét a városban flangáltunk, kipróbáltuk a JET boatot - kb. olyan, mint a Jetski, hullámokra megy rá a kis hajó kb 80 km/h-val és a hullám előtt megáll, hogy jól ránk fröcsizze a vizet. Mivel minden nap eszem legalább 2 gyümölcsöt az egészséges életmód megőrzése érdekében, ma is vittem egy narancsot és ezúttal egy éles kést is, amivel meg tudom pucolni. Hát úgy jártam, hogy miután 2x éles vágást éreztem a bal karomon, illetve tenyeremen, megnéztem, mi lehet ezzel a hülye hátizsákkal, miért érzek szúrást már másodszorra. Megtaláltam a kiálló kést a táskámból, ami a sérüléseket okozta... Gratuláltam magamnak, hogy ügyesen tudok kést csomagolni...

Szombat: az idő pont ma kezdett borússá válni, szerencsénk volt a többi napon. Mivel délután indult a repülőnk a következő állomásra, nem nagyon volt több időnk, mint lesétálni az óceánhoz és felmenni a kilátóba. Megérte a sok gyaloglás, tényleg szép volt a látvány.

Tapasztalat: mindenki brutál kedves, a buszsofőr, a kisbolti eladó, aki átküld a nagyobb áruházba, hogy ott nagyobb a választék és olcsóbb a termék, mint nála, a jegyeladó, aki hosszasan magyaráz, mit-hol-merre találunk

Április 16-ával befejeztem 8 hónapos szakmai gyakorlatomat. Utolsó napom alkalmából összeverődtünk páran "morning tea"-re, ami elengedhetetlen szülinapokkor és búcsúzkodáskor. Kaptam szép ajándékokat: nagy csokor virág, igazgyöngy fülbevaló, OZ (ejtsd: ozi, magyarul ausztrál) szleng könyv, OZ törölköző, OZ fölső, OZ stubby holder. Délután meg social clubban iszogattam a kollégákkal, egész sokan lejöttek, hogy elbúcsúzzanak tőlem. Szal az úgy jól esett... És nem is sírtam, csak egyszer, mert olyan szívhez szóló köszönetet mondtam utolsó munkahelyi csapatomnak, hogy ott eltörött a mécses egy pár percre. Nem volt amúgy semmi nagy buli, ami azt illeti, mindenki csak pár sör erejéig maradt, úgyhogy hamar hazajöttem. Azaz egy barátnőmhöz átmentem pizzázni meg Bacardi Breezerezni. Aztán ki is dőltem 10 után, mert kimerített a nagy nap.

Hétvégén végre sikerült befejeznem a szakdogát is. Nem volt könnyű és most a fellegekben érzem magam, annyira örülök, hogy végre vége!! Nemsokára tényleg a fellegekben leszek, 4 óra múlva indulunk nyaralni!!!!!!!!!!!

Először Sydney-be megyünk, meglátogatjuk drága Esztert, akit már több mint egy éve nem láttam. Ő 2009 februárjában jött ki Sydney-be, de neki nem volt lehetősége átrepülni Perthbe, úgyhogy mi megyünk hozzá. Eltöltünk ott 5 napot, aztán átrepülünk Melbourne-be, ott meg 6 napot leszünk. Biztos nagyon izgalmas és gyönyörű lesz. Az idő elég változó arra fele, S-ben jelenleg éppúgy, mint Perthben, kánikula van, M-ben viszont esős, szeles, 17 fokos levegő.

Nem hiszem, hogy a 10 nap alatt írok, de utána bepótolom!

A nagy vihar előtti nap, vasárnap, elmentünk Bibra Lake világváros egyetlen élettel teli helyére, az Adventure World-be. Tök szép napos időnk volt, semmi szél, kellemes 33 fok körüli hőmérséklet. Én talán arra számítottam, hogy leszenk csúszdák, medencék, vidámparkba illő szellemvasutak, barlangok, hánytató ringlisspielek, csiga, fákra szerelt kötélpályák, stb. Szóval egy bazi  nagy területet képzeltem el csupa kalandos dologgal. Annyira nem volt nagy csalódás, de a terület kb a fele volt a Római strandénak, és igaz, a legnagyobb attrakciók a csúszdák voltak, B. nem volt elájulva tőlük. Ami azt jelenti, hogy nekem tökéletesen elég volt a lankás is :) volt 3 ringlisspiel, meg gyerekeknek crazy mirrors. Elvoltunk ott egész nap, 10-4-ig csak csúszdáztunk.

Na, hát ennyit akartam megosztani veletek, és, mint érdekesség, másnap délután jött az az irtó nagy vihar, úgyhogy nagy mákunk volt az idővel!

Köszönöm valamennyiőtök érdeklődését, jól vagyunk, nem sodorta el a házat az ár és nem csapott bele a villám. Akár ez is megtörténhetett volna a tegnap délután kitörő vihar következtében, de mi "csak" egy hosszan tartó áramszünet kaptunk. Egész Bibra Lake világvárosban és 1-2 km-es körzetében elment az áram...

A kezdetektől:

tegnap, 2010. március 22-én délután háromnegyed 4-kor egy hirtelen jövő, de előre megjósolt viharfelhő érte el Pertht és környékét. Hirtelen lezúduló jégeső lepett meg minket, szélvihar, majd orkán erejű szél, jégesőt felváltó zivatar, villámlás, égszakadás-földindulás. Hirtelen olyan sötét lett, mintha este 10 óra lett volna. A vihar nem tarthatott tovább másfél óránál, de ezalatt olyan károkat okozott, hogy nem csoda, eljutott a hír Budapestre is. A munkahely egy kicsit dombos szakaszra van építve, onnan kilépve boka fölöttig érő törmelék-, sár-, homok-, vízáradatban lehetett csak átgázolni. A vonat nem járt, bár azt mindig kíírta, hogy már közeledik, ezért nem indultam el gyalog. Aztán 45 perces várakozás után bemondták, hogy szorri, talán jobb lenne sétálni... Teszek fel fotókat, hogy lássátok, az utcákban nem tudtak közlekedni a kocsik, mert kerék fölöttig ért a víz, a vonatok se nagyon mentek, áram elment, közvilágítás nuku, közlekedési lámpa nuku. Balázs a gyertyafényes asztalnál ülve várt engem. Nagyon romantikus tényleg, de inkább mondtam neki, hogy én itthon nem maradok egyedül a sötétben, elmentem vele a munkahelyére. Ott leültem a konyhába és vártam rá 3 és fél órát. Laptop volt, internet nem. Éljen.

A munkahelyem építtetett egy új irodaházad a meglévővel szemben, mert kinőtte már azt a 3 emeletet. A Corporate Affairs is a költözési listán szerepelt, így nagyon örültek nekem, amikor március 1-jén visszamentem hozzájuk dolgozni. Engem ért az a megtisztelő feladat, hogy csomagoljak. Csak minimális „normális munkát” kaptam, úgyhogy muszáj volt a fennmaradó szabadidőmben pakolni. Archiválni kellett iszonyat sok régi munkát igazoló dokumentumot, 20 dobozt töltöttem meg az archiválandó mappákkal, mindent precízen vezettem, munkanaplót írtam. Ki kellett még selejteznem a raktárból kb. egy teherautónyi hulladékot, régi brosúrákat, naptárakat, promóciós anyagokat, minden szart. A maradékot meg bedobozolni, felcímkézni, stb. Természetesen szóbeli dicséreteket kaptam rendesen, hogy mennyire értékelik, hogy mindezt megcsináltam. Most meg azt értékelik, hogy a pénteki átköltözés után pakoljak ki mindent. Szíves örömest. Nem is gazdasági diplomát fogok kapni, hanem pakoló-költöztető menedzserit. Nem baj, ez a hét lemegy, állítólag már holnap előrukkolnak nekem egy olyan munkával, amihez használni kell az agyamat. Remélem még nem rozsdásodott be…

u.i. tartották magukat szavukhoz, tényleg kaptam egy jó kis feladatot.

Hétfőn betöltöttem a huszonötöt. Happy quarter century!!!

Nem is csinálhattunk volna jobb programokat 24. életévem utolsó 48 órájában, mint amiket....

Szombat: social club szervezett a Swan Valley-be egy sörtúrát. Naná, hogy mi elmentünk, azaz kb. csak mi mentünk el, mert a megrendelt 20 fős buszt 6-an töltöttük ki. Jó cimbik vagyunk így 6-an, B. is ismerte már őket. Szóval nagy napnak néztünk elébe, reggel 10-es indulás, délután 6-órai érkezés. Swan Valley kb 1 órára van Perthtől, már olyan sok mindenkitől hallottam, hogy oda el kell menni, mert gyönyörű borvidék. Hát az biztos, hogy borpincékben és sörgyárakban nincs hiány, de magát a vidéket nem mondanám szépnek. Elég borsos árat fizettünk a napért, de megérte. 4 sörgyárba látogattunk el, ahol  nem az volt a lényeg, hogy megnézzük, hogy készül a sör, hanem, hogy üljünk le az asztalhoz és szolgáljanak ki minket 6 kör kóstolóval. Én már az első "söröző" után kellemes hangulatban voltam, úh gondoltam, majd a második helyen jól bezabálok az ebédből, hogy ne legyen gond. Sajnos pont ebből lett a gond, mert olyan sokat ettem, hogy tök rosszul lettem, a következő 2 sörösnél nem is tudtam inni csak vizet. Ennek a többeik persze örültek, mert ők ihatták meg az adagomat... Egyből jól lettem, amikor a csoki manufaktúrába érkeztünk és ingyen tölthettük markunkat sötét-, tej- és fehér csokival. Utolsó állomsáként betértünk a rumgyárba :D ez volt a hab a tortán. Húúú, mennyi ingyen koktél csúszott le... mojito, szex on the beach, strawberry daiquiri, zombie... na itt azért már a fiúk és készek voltak eléggé. De másnapos senki se volt vasárnap.

Vasárnap: egy esti programot szerveztem előszülinapi "buliként", sajnos nagyon sokat nem tudtak eljönni mindenfélére hivatkozva, de mi itt is remekül éreztünk magunkat. Bowlingoztunk, itt tíz bábu bowlingnak hívják, milyen egyszerű kimondani :)

Hétfő: sok köszöntést kaptam, ajándékot, én sütöttem sütikét a kollegáimnak, láthatóan nagy sikert aratott, pedig nem is magyar édesség volt, hanem vmi egyszerű édes cucc, amiért ők oda vannak. Így 3-4 nappal a szülinapom után kezdenek megérkezni a családomtól is a küldemények, amiket nagyon szépen köszönök!!!

Andrew vett egy karaoke settet. Csak úgy. Mert mér ne. Hát ez iszonyat jó!! Eléggé utáltam a karaoke bulikat otthon, pedig az első gólyatáborban még szerettem a részegen éneklést. De aztán elegem lett belőle. Hát most visszajött a kedvem és a hangom is. Rá kellett jöjjek, hogy nincs olyan rossz hangom. A. is elég tehetségesnek mondható. Hát sajnos drága uramnak nincs olyan adottsága, ami a karaokehoz szükséges, pedig nagyon szeretne ő is énekelni. Letöltöttünk pár dalt és végigénekeltük a listát A.-val. Nagyon poén volt, annyira felvinnyalozódtam, ki is találtam, hogy a búcsúbulimon ilyet kéne szervezni. Március 11-e van. Május 11-én érkezünk haza. Kössétek fel a gatyátokat, nemsoká otthon vagyok!!!!!!!

Még adósotok vagyok egy hosszú hétvégi beszámolóval, aminek a képeit már rég feltöltöttem a picasara.

Március 1-je munkszüneti nap volt, itt ekkor tartják a munka ünnepét. Elég jó kis programot találtunk ki magunknak B-vel. Szombat reggel elindultunk a farm felé, amit már egyszer útbaejtettünk, amikor 4 napos túrán voltunk délen. (Én ugye már voltam jópárszor a farmon, de B. még csak 1x átutazóban) Elég hosszúnak tűnt a 3 órás út már csak így elméletben is, úh tettünk kitérőt ebéd gyanánt: jó zsíros fish & chips. Megálltunk még Margaret River egyik legkedveltebb szörfparadicsomában, nem bírtuk a hőséget!

Na, azért mi nem álltunk surfdeszkára, mivel nincs, meg hát ahhoz nem itt kéne gyakorolni. De a víz az eszméletlen gyönyörű volt és kristálytiszta. Én a biztonság kedvéért mindig úszószemüvegben megyek a vízbe, hogy jó hülyén nézzek ki, meg hogy lássam a halakat. Ez a partszakasz ráadásul sziklás volt, és ott még szebb az élővilág.

A farmon töltött 3 napunkat végig strandoltuk, minden nap másikhoz autóztunk el és az az érdekes, hogy csak pár kilóméterre vannak egymástól, mégis olyan különbözőek. Az idő is kedvezett, annak ellenére, hogy délen voltunk, ahol mindig kb 10 fokkal hűvösebb a levegő, most ott is 33 fok körül volt. Hogy ne ázzon annyira ki a bőrünk, 3. nap elmentünk biciklizni. Én megelégedtem volna egy rövid távval is, de kitűztük célul a legközelebbi folyót, ami kocsival tök közelinek tűnt. Aha. Hát bicajjal kicsit messzebb volt és amit autóval észre se veszünk, hogy emelkedő, lejtő, emelkedő, lejtő hatszázszor, azt szintén a két kerekűn összeszorított fogakkal bírkóztuk le. Végülis büszkén tértünk haza, 26 km-t tekertünk le hegyen-völgyön át a 30 fokban!

Nem csak mi vendégeskedtünk Imrééknél, hanem Klárika néni, Imre bátyja, és felesége is ott pihente ki fáradalmait. Most kiváló alkalom volt arra, hogy mélyebben elbeszélgessünk velük, és nagyon jófejeknek bizonyultak. Vidámak voltak és elég beszédes kedvűek, úh angoloztunk keményen. Balázs találkozott élete legnagyobb élő pókjával, aminek lábhossza kb. 10 cm, teste....el tudjátok képzelni ugye? Attila (Imre bátyja) mosolyogva söpörte le kezével jó éjszakát kívánva neki. Persze, ne is öld meg, hátha visszatér az ágyunkba... Na, hát hál istennek nem kellett vele aludnunk, de azért nem volt jó érzés ebben a tudatban bedugni a lábat a takaró alá.

Nem gondoltuk volna, hogy látunk még érdekesebbet és szebbet azoknál, amiket eddig láttunk, meg össze se lehet igazából hasonlítani a kirándulásokkal, de az biztos, hogy tökéletes harmóniában töltöttük a 3 napot. Se telefon, se internet, csak a természet gyönyöre és mi :)

Marcius 1-tol visszakerultem a Coporate Affairs teamhez. Ketsegekkel vartam a ram varo feladatokra, mert tudtam / tudom, hogy a gazdasagi elemzo osztalyon baromi sokat tanultam, es ez annak koszonheto, hogy rendes dolgozokent kezeltek, nem pedig gyakornokkent, akinek csak  szivatos feladatokat lehet adni. Felelossegteljesen kellett magamtol dolgoznom, ha valamit nem ertettem, akkor pedig keszseggel fordulhattam csapattarsaimhoz. Jo poen is volt egyben az a 3 honap.

Na de mindegy, a szerzodesem szerint itt is le kell dolgoznom legalabb 2 honapot, ugyhogy muszaj megtennem. A tarsasaggal egyebkent itt sincs nagy gond. 6 lany, 1 fiu. Megy a chit-chat egyfolytaban, a pletyizes, rohoges, es neha a munka.

Ket dolgot biztak ram az elso heten. Az egyikhez fizikai ero kell, a masikhoz angol nyelvtudas. Háterösitö feladat az archivalas, a 2 het mulva esedekes koltozes miatt archivalni kell az osszes regi mappat. Dobozokat „szerelek” össze es megtöltöm a folderekkel. 15-20 kg-osak. Azt hiszem ez a ’gyakornoki munka’ kihagyhato az oneletrajzombol.

A masik feladat egy media kontakt lista frissitese. Jo esetben utana tudok nezni a neten, de a legjobb, ha telefonalok az ujsagoknak, teveknek, hogy megtudjam, ki a szerkeszto, ujsagiro, stb. Meg magyarul is utalnek ilyen munkat csinalni, nemhogy angolul. Az elso napon nem is mertem a kollegaim elott benazni a telefonba, inkabb felrevonultam, ahol nem igen hallanak. Tudom, ciki, de nekem ehhez hozza kell szoknom. Masodik naptol egyre nott az onbizalmam, hogy annyira nem is rossz ez a feladat, hiszen mindenkivel megertetem magamat, legfeljebb nem olyan kedvesek, mert epp leszarjak, hogy honnan-hova-minek-meddig, de osszesegeben rendes emberekkel beszeltem. Gond nelkul betuztek, amikor kertem oket, mert azt hittem kinai nevet kell leirnom. De kiderult, angol, csak nem ismertem. Rohogtem is magamon. Miutan tehat 25 telefont lebonyolitottam, ma reggel jokedvuen es koran erkezve egybol bele is fogtam a meloba. Az elso no eletem legkedvesebb valaszadoja volt, keszseggel valaszolt mindenre es nem okozott neki fajdalmat. A masodik egy ferfi volt, akivel nem szo szerint, de a kovetkezo tortent: elmondtam ki vagyok es honnan hivom es mire lennek kivancsi. O ertetlenkedve visszakerdezett, hogy ki vagyok meg1x es honnan telefonalok, es miert kell neki kiadni olyan informaciot, mint hogy ki a szerkeszto es mi az email cime. Elmagyaraztam meg1x es feltettem ismet a kerdeseket. Adott egy emil cimet, mire en kertem hozza egy nevet. Valoszinu hibasan kerdeztem, mert lassan megismetelte a kerdesemet es elmagyarazta, hogy ez kurvara nem ertelmes. Majd kozolte, hogy YOU NEED TO LEARN ENGLISH!!!!  es lecsapta a kagylot.

Odafordultam a lanyokhoz, hogy mit mondott, de elindult a konnycsatornamban a konny aramlas es csak sirni tudtam. Azt hiszem ennel szarabb dolog nincs is, amikor te mindent megteszel annak erdekeben, hogy csiszold, fejleszd az idegennyelv tudatosadat, raszanod magad, hogy telefonalj, ami azonnali gondolatokat es intenziv kommunikaciot igenyel, (ezek nekem magyarul se nagyon mennek) es egy videki faszfej ezt vagja a fejedhez. Nagyon kiborultam. Persze utolag inkabb mashogy cselekedtem volna, ha nem csapja le a kagylot. Megkerdeztem volna, hogy o hany idegennyelven tud es milyen szinten, es elkuldom a k... anyjaba. Na, a lanyok is be voltak gurulva, hogy hogy lehet valaki ilyen udvariatlan, ugyhogy ezt az incidenst 2 oras telefonalas kovetett. A kolleganom visszahivta a foszert, de vele is ugyan ilyen stilusban beszelt, pedig o nagyon kedves probalt vele lenni, hogy illedelmesen kuldje el oda, ahonnan jott, de szinte o se jutott szohoz. Majd korbetelefonalta az egesz sajtot, a foszerkesztoket, akikkel joban van es kideritett a faszirol mindent es elmondta nekik mi tortent. Kiderult, hogy a foszer a sales consultant, szoval o kezeli a hivasokat. Aztakurva. Ahhoz is tehetseg kell, hogy ilyet ultessenek oda. Es allitolag azert tette le a kagylot, mert nem ertett engem. Erdekes, hogy az elozo 25 hivast akkor hogy tudtam lebonyolitani, ha nem ertettek, sot, miert kaptam volna meg ezt a feladatot, ha a kollegaim nem tartanak ra alkalmasnak????? Kerdes kerdes hatan. Nyilvanvaloan o a retardalt, mert nem tud egy ilyen „ugyet” kezelni, az a megoldasa, hogy beszol es leraz. Azt hiszem meg lesz most neki a baja, sot az ujsagban sem fogunk tobbet hirdetni, bekaphatja az egesz bagazs!

Március elsejével befejeződött az egy hónapon át tartó perthi fesztiválsorozat. A körülbelül 60 oldalas műsorfüzetből kinéztem pár programot: tánc, 1-nap-60 fellépővel koncert, de ezekre pénz hiányában sajnos nem mentünk el.

Amire rászántuk a $40-t (~6700 Ft), az a sörfesztivál volt. Igazából pont ez volt, ami abszolut nem ért volna meg még 500 Ft-ot se. Egy focipályányi füves területen rendezték meg, ahova még padokat, székeket se raktak ki. Egyet se. Vagy álltál, sétáltál, vagy leültél a fűbe. A korsót, még műanyagban se ismerték. 3 dl-es műpohárban árulták a különböző nemzetiségű söröket 1300 Ft-ért. Húú, de megéri!! 2 színpad volt, az egyiken koncertet nyomtak, a másikon diszkózenét. Legalább az nem volt rossz... :)

Elmentünk másnap egy rövidfilmfesztiválra, ami viszont rohadt jó és szórakoztató volt. Na, és ez charity alapon működött, a belépő minimum $5 volt, hát, mi turista módon csak a minimumot dobtuk be. Az egészet úgy kell elképzelni, mint a reklámzabálók éjszakáját, legalábbis annak, aki részt vett már olyanon. A versenyben részt vevő ozi csapatoknak kb. 5 perces rövidfilmet kellett összeállítaniuk, egyetlen kötelező motívumot kellett feltűntetni, ez a dobókocka volt. A szöveget is egész jól értettük és tényleg jól szórakoztunk, még a székek is kényelmesek voltak...

 
(kép: Bazsika sörfesztiválon)

A cég "social clubja" újabb közösségi programot szervezett, és a sör természetesen központi szerepet játszott ebben is...

Lawn ball néven hirdették a péntek esti parádézást, én csak a helyszínen bizonyosodtam meg róla, mire is fizettem be a $10-t. A szótár gyeplabdának fordítja, annyiból igaza is van, hogy műfüvön vagy talajtakaró zöld szőnyegen játszák egy viszonylag nehéz ovális labdával. A szabályokat most hagyjuk, elég annyit tudni, hogy minél közelebb kell gurítani a kihelyezett, célpontként szolgáló kislabdához. Magyarázkodni tudok, játszani IS tudok, csak épp nem szabályosan. Hát ki a fene lát el a minimum 30 méterre levő célpontig és tud elgurítani egy ovális, 4 kilós bőrlabdát olyan ívben, hogy 1 cm-re álljon meg a fehér kislabdától??

A klubtagok nagyrészt nyugdíjak férfiak, már menni alig tudnak, de ha felöltöznek fehér versenynadrágjukba, egyből megjön az erejük. A mamik meg a játék ideje alatt trécselnek és kortyolgatják a szemtelenül olcsó piákat. Legfőképp mi is ezt tettük, a fiúk meg versenyeztek egymással. Amikor lejárt a 2 órás pályabérlésünk, nem tudtunk elszakadni a helytől, és az olcsó sör-bor-pezsgő csak úgy itatta magát. 11 körül volt még annyi erőnk, hogy átkeljünk az út másik oldalára és beessünk egy pubba. De az meg 1-kor bezárt, mert itt ugye délután 5-kor kezdenek inni az emberek, ekkora meg már mindenki csicsikál. Nem baj, végre pörgős péntek estém volt, nagyon jól éreztem magam!

A kép a női öltözőnél készült. A profii női játékos, ilyen kalapot hord.

Ha Balázs elmegy dolgozni, én gyakran sétálok egyet a környéken, felmegyek a dombtetőre és megnézem a naplementét. Imádom az ég színeit, főleg ha vékony felhők úsznak a szélben.

Ma csodálatos volt a látvány. Bár a napot nem láttam, mert ahhoz túlságosan felhős volt arra felé, de megpróbáltam lefényképezni az eget minden szögből.

Hétfő reggel, pár hónapja tartó betegség után, elhunyt Imre bácsi. (Andrew nagypapája) Ma volt a temetése, amire mi is elmentünk Balázzsal. Engedjétek meg, hogy pár szót szóljak róla.

Szeretett minket Imre bácsi (engem, a bátyámat és szüleimet), főleg azért, mert magyarok vagyunk, egy országból származunk, és végre volt valaki, akivel magyarul tudott beszélgetni (a feleségén, Klárika nénin kívül). Nagyon sokat mesélt fiatalkoráról, hogy milyen keserves sorsa volt, katonaként meggyűlt a baja az akkori rendszerrel, ezért is menekült el. Ausztráliába vezetett útja hosszú volt, de a rá váró itteni évek még keményebbek. Imádott feleségével sátorban és menetkült táborban éltek több éven át, ide születtek a gyerekeik. Imre bácsi kemény fizikai munkával kereste a kenyeret, hogy a talpra álljanak és a gyerekeket iskolába tudja iratni. Minden tiszteletünk az övé! Aztán teltek az évek, gyerekeik megházasodtak, 10 unokájuk született és eddig 5 dédunokájuk.

Imre bácsi nagyon humoros volt és mindennel viccelődött, mindig mosolygott. Rengeteget tudott beszélni, mesélni, minden apró részletre hibátlanul emlékezett. Emlékeztek, pár hónapja még együtt voltunk a farmon, a 80. születésnapján is ott voltam. Ekkor még nem volt semmi baja. Decemberben azonban kapott egy agyvérzést, amiből nem tudott felépülni. Egyre rosszabb lett az állapota, alig evett, járni is nagyon nehezen tudott, de a karácsonyi ünneplésen még részt vett és ott is csak mesélt nekünk halkan és viccelődve.

Február elsején minden fájdalma megszűnt és végleg elaludt. Azóta csak nekünk fáj...

Közhelynek hangozhat, de nagyon is igaz, hogy egy másik kultúrát felfedezni izgalmas és örömmel teli, de ott élni gyakran megszokhatatlan és visszahúz a szív a szülőhelyre. Nagyon is értem a nagyszülőket, amikor sóvárogtak Magyarország után, hogy mennyire vissza akarnak menni. De már késő volt, és éppen elég idősek ahhoz, hogy megvalósítsák. Nem csak a táj, az időjárás, a család, a barátok hiányoznak, hanem a kultúra, amibe beleszületünk és gyakorlunk.

A temetésnek voltak olyan részei, amik abszolút nem oda illőek voltak és felháborítónak, bosszantónak tartottunk B-zsal. A szokást persze nem tudom, de amennyit már láttam angolszász filmekben és amit megtapasztaltam most, az messze áll a magyar szokásokétól. A gyászt persze mindenki máshogy éli át, de az a felszínesség és bájcsevej miért van jelen egy temetésen? A részvétnyílvánítás alatt a sok nyüzsgő ember ahelyett, hogy tiszteletét rótta volna le, nevetett, hangosan hahotázott biztos valami baromi fontos dolgon. Akkor is ezt csinálták, amikor a nyitott sír fölött álltak. Megtagadva a (magyar) illemet és elfeledve azt, milyen eseményen is vesznek részt, önfeledt beszélgetésbe kezdenek egymással. Persze mind tudjuk, hogy a "Hi, how are you?" mögött az érdektelenség áll.

Mi magyar szokás szerint, csöndben és könnyeinket nem visszatartva gondoltunk Imre bácsi velünk töltött, emlékezetes napjaira.

De most komolyan!! A ház is már úgy áthűlt, pulcsiban ülök a csukott ablak mellett és hallgatom, ahogy a szélhárfával játszik a szél.

Jelentésem megerősítése:

Perth, Nyugat Ausztrália, Ausztrália. 21 fok. Jelenleg foltokban felhős. Szél: D 37 km/h. Páratartalom: 59%.

Már 3 hete volt, amikor kivettem pár nap szabit és apukámmal, Balázzsal elutaztunk Kalgoorlie-ba. Többen is ajánlották ennek a városnak a felkeresését, na nem azért, mert olyan nagy, vagy izgalmas, hanem mert itt van Ausztrália legnagyobb nyitott aranybányája.

Az út valami szörnyű volt! "Csak" 604 km nyíl egyenes út, a táj unalmas: száraz fák, vörös homok, a nap perzselő, az aszfalt olvadt, a legyek tapadnak az emberre, amikor megáll, hogy kinyújtózkodjon, stb. De lehet, hogy mindez csak azért volt ilyen szörnyű, mert a légkondit nem használhattuk! Egyszer megpróbáltuk, de fél óra múlva jelzett Károly sipákoló szája, hogy a hűtővíz igencsak közeledik a 90 fok eléréséhez. Oh. Na, akkor le az ablak, be a forró szél és kész is volt a szauna.

Ez már eleve nagy élmény volt, de az még nagyobb, hogy az ország közepe felé haladva, a levegő hőmérséklete elérte a 45 fokot! Huuuu, na, aaaaz aztán a meleg. Szállásunk egy youth hostel volt, tök normális kinézetű épület, tiszta, takaros, a szobánk és a folyosón levő zuhanyzó kifogásolhatatlan. A nép az vegyes, a legtöbb lakó a környéken dolgozik, mégis ott szállnak meg, mert vándorolnak az országban, és hamarosabb tovább állnak.

3 napot szántunk erre az útra a kocsikázással együtt. Bőven elég volt az egy teljes és két fél nap Kalgoorlie-ban. Én nem tom hol volt az a 28 ezer lakos, aki mind ide van bejelentve, én azt tudom mondani, hogy találkoztunk körülbelül 40-nel, ha beleszámolom a vasárnapi "népünnepélyt" is. Mint egy szellemváros. Az egyetlen érdekes dolog, az, mint már említettem, a bánya volt. 1 nap 3x is kimentünk ide, reggel, délben, amikor azt hittük szemtanúi lehetünk egy robbantásnak, de félre tájékoztattak minket, és este, naplementekor.

Az aranybánya, vagy más néven Kalgoorlie Super Pit egy nyitott bánya, külszíni fejtést végeznek a nap 24 órájában. Megdöbbentő, hogy ma már nem csákánnyal és ásóval törik a földet, majd rakják be a kődarabokat a talicsikába, hanem akkora eszközökkel dolgoznak, mint egy családi ház! :) Heti 3-4x robbantanak azokon a területeken, ahol "kiszimatolták" az aranyat, emellett óriási markológépekkel dolgoznak és olyan méretű traktorokkal hordják fel a kő- és szikladarabokat, aminek 2 méteres átmérőjű kereke van. Hihetetlen mekkora barmokat vezetnek, a legtöbb sofőr NŐ!

1893-ban fedezte fel egy szegény ember, hogy a föld, amin áll, aranyban gazdag. Stb., stb., ez most nem történelem óra. A Super Pit méretéről: több, mint 4 km hosszú, 1,5 km széles és több, mint 500 méter mély! X ezer ember dolgozik itt a hét minden napjának 24 órájában. A masszív traktorok maximális sebessége 20 km/h, terhelőképessége brutális, 225 tonnányi követ bír hordozni. A felhordott kődarabokat vmilyen modern techológiai géppel átvizsgálják, és ha találnak benne egy bizonyos százalék feletti mértékű aranyat, akkor szétzúzzák és kivszik az aranyat, ha nem, megy a hulladékhalomba.

A városka nevezetességéről még annyit, hogy gomba számra építettek bordélyházakat, amik ma is léteznek, működnek, még idegenvezetést is tartanak, amit mi kihagytunk, bár gyanítom, a 2 férfi élvezte volna. Majd legközelebb ;)

Az előző bejegyzést azzal kezdtem, hogy elbúcsúztam apukámtól, de azt még meg se említettem, hogy ideutazott :) Szóval most visszafele haladok az idővel.

Már akkor szó volt róla, hogy kiutazik meglátogatni, amikor még én is otthon voltam, aztán végülis összejött és január 15-én pénteken hajnali fél 2-kor már át is ölelhettem! :) 8 napot maradt Perthben, majd átrepült egy másik városba, meg egy szigetre. Ott is 8 napot volt, aztán visszarepült Perthbe, mert innen indult Singapurba, aztán haza. Az átszállás miatt volt 1 szabad órája a reptéren, én meg kikocsiztam, hogy találkozzam még vele legalább arra az időre.

Nagyon örültem, hogy ki tudott jönni, sajnos anyukám nem hagyhatta ott a businesst 3 hétre, úgyhogy ő otthon maradt. De 100 nap múlva otthon vagyok!!!!!

3. nap, hétfő. Elég hűvös volt napközben, 1 pullóver minimum kellet és hosszú farmer. Lógott a lába az esőnek is, de szerencsére megúsztuk nélküle. Öten indultunk következő látványosságunk felé, a Tree Top Walkinghoz. Egy masszív hidat építettek a fa lombkoronáinak magasságába, a legmagasabb pont, 40 méter volt. Az érdekessége ezeknek a fáknak azon kívül, hogy magasak, hogy egy fajta eukaliptusz fák, amelyek akár 400 évig is élnek! (Ausztrália történelme pedig olyan 200 évre nyúlik vissza). Az erdőben való bohóckodás és Natasha-kerülés után irány Albany, utunk végső állomása. N.-t egyébként azért kezdtük kerülni és inkább a francia csávók társaságában hagyni, mert idegesített minket az állandó beszéde, hogy nem tudta befogni és élvezni a csendet egy percig se. Ha meg magyarázott, én meg úgy tettem, hogy nem hallom, akkor megbökött, hogy hallom-e, hogy mit mond. Úgyhogy inkább nem szóltunk hozzá és mindig 2 lépéssel előrébb vagy hátrébb voltunk.

Az interneten kinéztem egy nemzeti parkot, ami az óceánba hulló sziklákról híres. Némelyik 10 méter magas is lehetett, és az elefánthoz hasonlított. (Elephant Cove) Szerintem fél óráig csak álltunk/ültünk és néztünk ki a fejünkből, aztán ugráltunk a kövek között. Aznap volt az első este, hogy időben elfoglaltuk szállásunkat és B-zsal kettesben sétálgattunk Albanyban. Kedves város, az öböl egyik partja hegyes, a másik lapos. Este egy szobában aludtunk még a franciákkal is, egy family roomban. Nem volt nagy élmény...

Keddre, ausztrália napra csak egy rövid kitérőt tettünk. Ez is a sziklákról szólt, a hivatalos neve Natural Bridge. A szél és az óceán az évszázadok alatt úgy kimosta az partra esett sziklát, hogy ma úgy néz ki, mintha egy híd lenne. Megálltunk még egy igazi fehérhomokos partnál is. Ilyen homokot egyrészt még nem láttam, de nagyon furcsa minőségű volt. Olyan kemény volt, és úgy ropogott a lábunk alatt, mintha hóban lépekdnénk. Érdekes volt. Itt is szerencsére csak kettesben voltunk, a többiek barbecue-ztak az ausztrál lakosokhoz hasonlóan.

Kora délután sajnos haza kellett indulnunk. Egy rövidebb pályán jöttünk, kb 5 órába telt. Összesen ezerpárszáz kilométert tettünk meg, Károly jól bírta, bár éreztük és hallottuk végig, hogy valami nincs vele rendben. Nyikorog eléggé a bal első keréknél, de én aztán nem tudom megmondani, miért beteg. Néha megsimogattuk és mondtunk neki pár jó szót. Ez ugye nem beteges...

Miután szombaton felraktam apukámat a repülőre, B-vel bepattantunk a zsír új gumival guruló kocsinkba és elindultunk le, dél fele. Felvettük még Natashát is, a fehér bőrű afrikai "barátnőnkket", egyrészt, mert azt hittük, élvezetes lesz vele az út, másrészt, mert fizette a szállások és benzinköltségek harmadát.

4 napos útról van szó, szombattól keddig. Január 26-a, kedd, Ausztrália nap volt, ez a legnagyobb állami ünnepnap. Már hetek óta zsongtak az emberek, hogy mivel és hol töltsék ezt a rettentően fontos keddi szabadnapot. Mivel minket ez abszolut hidegen hagyott, a hétfőt kivettük szabinak, így tudtunk elmenekülni 4 napra a városból.

Tökre túristásan éltük meg ezt a kiruccanást, minden nevezetes helyre ellátogattunk és fényképzetünk csomót. Én már jártam erre 3 éve, nem sok változás történt azóta, mégis ámulatam-bámultam a gyönyörű tájak láttán. B-ről ne is beszéljünk. Az "assszta rohattt" volt a legjellemzőbb és leggyakoribb szópár, amit használt. Na de nem húzom tovább, elárulom, merre vezettem el 2 fős túrista csoportomat.

Perthtől délre haladtunk, első állomásunk Busselton, ahol én megmártóztam az óceánban, amíg a többiek elnyaltak egy fagyit. Ez csak egy kis pihenő volt, mert aznapi úticélunk Margaret River volt, ahol Imre farmja is van (ezen a honlapon van egy kicsi térkép, ami jól jelzi, merre jártunk: Busselton, Margaret River, Pemberton, Walpole, Denmark, Albany). Margaret River környékén nagyon sokan foglalkoznak szőlő termesztéssel, ebből kifolyólag méterenként hirdették a borkóstolást. Terveztünk, hogy megállunk egynél, de megígértük Imrééknek, hogy benézünk hozzájuk a farmra, aztán még vacsorára is ott "kellett" maradnunk. Így sötétedés után indultunk csak szállásunkra és nem kóstoltunk borokat. A farm melletti telken kengurúk laknak, körbe is autóztuk a terepet és láttunk kb. 50 kengut. Ezek elég kis méretűek voltak, de fantasztikus, milyen gyorsan ugráltak két hátsó lábukon. Láttunk egészen gyerek kengut is, hát nagyo cuki volt. A szállás amúgy egy youth hostel volt, teljesen rendben volt, emeletes ágy a szobában, folyosón toalett és zuhanyzó, rendben tartott konyha, bőrfoteles nappali. Natashanak pech-je volt, mert az ágyában bed bugs-ok lapultak és csipkedték N-t álmában. Az éjjel közepén vakarózásra ébredt és felkeltett minket is, hogy nézzük meg, milyen csípések vannak rajta. Durva volt, az tény, de itt kezdődött a hagyjál békén korszak vele szemben...

2. napunkat Augustában kezdük. Itt is jártam már, itt találkoztam először az óceánnal, anno. Nagyon híres a Cape Leeuwin világító torony, befizettünk egy torony-túrára, így fel tudtunk mászni a tetejébe. Az építmény 56 méteres, több, mint 100 éve építették. Ahogy kiléptünk a tetejére, már kapaszkodni kellett a korlátba, mert majdnem lefújt minket a szél. Vicces képek készültek. Gyors fish and chips után irány az óriás fák völgye, ami fantasztikus látványt nyújtott. Mivel délebbre voltunk, itt már hűvösebb volt sokkal, akár 10-15 fokkal is, télen sok eső esik, zöldebb és dúsabb a növényzet. Az itt "lakó" fáknak általában 40 méterig felnyúló, viszonylag vékony törzsük van, és onnan kezdődik a 10-20 méteres lombkorona. Kicsit olyan volt, mint a Jurassic park őserdője. De csak kicsit... Ebben a völgyben tartják számon a világ legmagasabb fáját, amire fel lehet mászni. Pár éve ugyan megnyírták a tetejét, de így is 61 méteres! Tűzfigyelésre használják, de a túristáknak is fel szabad mászniuk. B. felmászott a kb 60 cm-es szögeken, én nem bírtam tovább menni 4 méternél, mert kijött rajtam a térlátás-vesztés és a tériszony. Megint ránk sötétedett, a szálláshoz 1 órát utaztunk erdőn keresztül, ahol nem volt térerő, és nem tudtunk telefonálni a recepcióra, hogy nehogy hazamenjenek anélkül, hogy átvettük volna a kulcsot. Azért is volt izgalmas az út, mert dimbes-dombos, kanyargós, egysávos út volt az erdő közepén, és táblák jelezték, hogy állatok ugrálhatnak ki az autók elé. Dejó... egy vaddisznót láttunk is, szerencsére a másik sáv mellett csemegézett, így nem voltunk veszélyben, egy baglyot viszont elütöttünk, mert a bolond nem akart felrepülni, csak nézett szembe a halállal. Elég nagyot koppant, nem hiszem, hogy túl élte, minthogy az a kis madárka sem, aki a szélvédőnek repült.

Na, a hostel itt is remek volt, vacsora közben összeismerkedtünk 2 francia backpacker-szösökkel, akik stoppal jutottak el idáig. Mivel jófejek voltak és rendes kinézetűek, felajánlottuk nekik, hogy másnap eldobjuk őket Albanyba, ahova ők is szerettek volna menni.

Az egyik az, hogy nem tudnak magyaros kaját főzni, a másik, hogy borzasztó rosszul közlekednek.

Maris kifejtem, mi jellemző az ausztrál konyhára. Nincs tradicionális ételük, es lusták a konyhában. Ez eredményezi azt, hogy húst hússal esznek, meg salátával. A grill, a barbi (=bbq=barbecue) a mindenük, legfőképp bárány husit esznek, aztán jön a marha, kenguru, fehér húst szinte alig. Mélyhűtőből levett párolt zöldség es saláta díszíti tányérjukat, a rizst, vagy krumplit, mint köret nem igazan eszik. Pontosabban, csak a sült krumplit, tetemes mennyiségben, es akar minden nap! A munkahelyi konyha nem rossz, teljesen el voltam ájulva, milyen finom ízekkel es különleges kajakkal találkozom, de a lelkesedés nem sokáig tartott. Rájöttem, hogy itt barmit főznek, az íze nem különbözik az előző napiétól. Gyakorlatilag rá untam. Nincs leves, főzelék, pörkölt. Kijárok ebédelni vagy csak egy szendvicset enni a közelbe, ahol legutoljára megakadt a szemem a kínai konyha kínálatán. Az étel neve mar nem tudom mi volt, de teljesen úgy nézett ki, mint a gulyás! Összefutott a nyál a számban, vettem egy közepes adagot, vettem hozza egy zsömlét is. Azért a szagából mar lehetett erezni, h köze sincs a gulyáshoz, hat az íze sem volt hasonló... Csak tettettem, hogy elvezem az álgulyást, de nem sikerült magamat se meggyőznöm.

A másik téma, a vezetés. Erről mar írtam, h a jogsit milyen nevetséges módon lehet lerakni. Vezetni szerintem tudnak, de egyszerűen nincsenek szabályok, amit követni lehetne es elkerülni a rengeteg balesetet. 3 táblájuk van: elsőbbségadás, behajtani tilos es stop. A stopra ugye alapból rá van írva, hogy stop, de a másik kettőre is kiírják, hogy mit jelent! Vannak meg instrukciós táblák, de azokat inkább szöveges magyarázattal rendelkező fehér téglalapoknak hívom. Mindent kiírnak! (fordított közlekedés miatt fura lesz olvasni, de:) Bal sav 500 m múlva egybeolvad a jobbal. Teherautók használjak a bal sávot. Az utca végződésénél járdaszigetre van teve egy instrukció, hogy Tarts balra. Miért??? Ha nem írják ki, akkor talán szembeforgalomba fog menni??? A másik, hogy korforgalmat es indexet nem tudjak használni. Mindenki megáll a korforgalomnál, mielőtt behajt, annak ellenére, hogy látszik, nincs benne senki. Az indexet nem kihajtásnál használjak, hanem azt jelzik, hogy ok most be fognak hajtani!! Ur isten, vannak nagyon bénák.

Ami meg ide tartozik, hogy tegnap majdnem elütött egy autó! Zebra az átkelési lehetőségek 90%-nal nincs felfestve, lámpa azonban van. Meg is kell nyomni a gombot es megvárni, míg zöld lesz. De ez a zöld nem csak a gyalogosnak szol, hanem a kanyarodó autóknak is, akik tudomást nem véve a járókelőkről, 30-cal hajtanak bele a néha beláthatatlan kanyarba. Na, így történt tegnap, hogy keltem át a zöldön, az autósok meg az orrom előtt, csikorogva fordultak be, az egyik alig tudott lefékezni es közel a lábamhoz állt meg. Akkorát dudált es ordibált nekem, hogy en úgy megijedtem, hogy akar el is eshettem volna. De csak automatikusan siettem tovább es nem törődve azzal, hogy 3x akkora idegbeteg férfi volt a sofőr, szépen bemutattam neki es üdvözöltem az édesanyját.

Na, kiírtam magamból a dühömet. Tudom, hogy a magyarok se vezetnek jól, mert ott meg mindenki sávot vált indexelés nélkül es toljak le egymást az útból. De ide tényleg be kéne vezetni a KRESZT.

A kárácsonyi szünetben voltunk vízilabda meccsen. Fremantle-ben, közvetlen az óceánpart mellett van egy nyitott uszoda, ott voltak megrendezve az egész délután tartó mérkőzések. Minket egy meccs érdekelt nagyon, és szerencsére a kollegám tudott rá ingyen jegyeket szerezni. A magyar Vasas csapat játszott Fremantle-lel szemben! Nem kíméltem a torkomat, bíztattam a fiúkat rendesen, de elég gyengén játszottak, végül 1 ponttal ki is kaptak. Azért tök jó volt, nagyon élveztük. Párszor elmentünk a fiúk előtt, mert a mosdó abban az irányban volt, odabiccentettünk nekik, hogy hajrá, de nem igazán érdekelte őket. Ez nekünk szomorú volt, bár ők biztos nagy "sztárnak" képzelik magukat, akik utaznak ide-oda, lehet, nem tűnt fel nekik, hogy rohadt messze vannak Magyarországtól, mégis magyar szót hallanak. Azon jót röhögtünk, ahogy a vízben kiabáltak egymásnak meg káromkodtak. Senki nem értette, csak mi :)

Szombaton teletankoltuk Károlyt, a hímzett sárkány-üléshuzatos autónkat és nekivágtunk az északra vezető autópályának. Útitársunk, Natasha volt, akit 4 napja sikerült leszólítanom egy sörözőben. Egy Couch Surfinges találkozó volt meghirdetve, de nem ismertem senkit és senki nem tűnt olyan szimpatikusnak, mint ez a 26 éves afrikai leányzó, így odamentem hozzá beszélgetni. Abszolut nem nézett hülyének, sőt, 2 órás vidám beszélgetés és humorizálás követte e bátor cselekedetemet, ezért úgy gondoltuk, bővítjük szerény kettes társaságunkat a nagy dumás lányéval. Jól tettük, mert a 300 km-es odautat végigcsiripelte az angol anyanyelvével és hadaró beszédtempójával, úgyhogy nem lazsálhattunk, figyelni kellett rá végig.

Lancelin városa 130 km-re fekszik Perthtől, ami több, mint 2 órás autóút, mert az eleve egy sávos erdő / mező / puszta / sivatag közepén vezető autópályán a maximálisan megengedett sebesség 110 km/h. Mondjuk Károllyal amúgy se érdemes ujjat húzni, mert a végén cserben hagy 'in the middle of the nowhere'. Itt nincs semmilyen érdekesség, se látványosság, de ami miatt elmentünk ide, az az idei szörfverseny volt. Végülis az sem volt egy nagy élmény, csak megnéztük, hogy indul el kb 200 szörfös a startvonaltól. A másik dolog, ami minket érdekelt, hogy a homokdűnéknél lehet motort és quadot bérlni egy órára, arra befizettünk volna, mert tapasztalatból mondom, jó élmény ( 3 éve tesóm meglátogatásánál jártunk itt), de sajnos azzal kellett szembesülnünk, hogy bezárták a bótot, mert valaki bunkó ellopott pár "filléres" eszközt. Sebaj, volt c terv is aznapra, a híres nevezetes Pinnacles meglátogatása. Ez egy csúcsos formájú mészkősivatag, ami 1 percig csodálatos, 5 percig fotózni való, 15 percig nem rossz, mehetünk...

Napnyugtatok megálltunk egy fincsi fishburgerre a benzinkútnál, annál az egynél, amit 200 km-es körzetben találtunk :) Több, mint 500 km-t vezetett le B., én azt mondom, mindenképp megérte a táj miatt. De, ahogy az ozik mondják: it's a bloody long way!

Hát boldog új évet kívánok mindenkinek!!

Hogy telt a szilveszter? Nekünk nem volt rossz. Megint egy olyan dolog történt, ami eddigi életemben soha. Dolgoztam aznap. És B. is dolgozott este. Sajnos. De csak este 10-ig, így utána tudott hozzám csatlakozni. A. barátjánál, Shane-éknél voltunk "házibuliban", nem volt nagy társaság, 5 pár, mindenki 30+. Program: beszélgetés, evés-ivás, nevetgélés, éjfél után táncolás. Az vicces volt egyébként, hogy mindenki jelmezbe öltözött, jót nevettünk a többieken. Sajnos mi nem tudtunk ruhát kölcsönözni, mert utolsó pillanatban döntöttük el, hogy ide megyünk. Azért A-tól kaptunk mikulás sapkákat, B. egy rózsaszín kb 30 éves köntöst, én meg egy irhabundás mellényt. Nem fáztam...

Érdekesség: Perthben és környékén nem igen működnek taxi társaságok. Nem csak ünnepnapokon, de még munkanapokon se. Lehet kb. 20 taxi összesen a környéken. Igazából érthető, mert mindenki vezet, az alkohol fogyasztás bizonyos mértékig megengedett a volánnál ülőknek, így érthetően nem veszik sűrűn igénybe a tixizást az emberek. Mi sem tudtunk taxit hívni, ott aludtunk a kanapén. Ausztrál nagy kanapé, kényelemesebb, mint az ágyunk :)

Visszatérve az alkohol fogyasztásra, az utcán, járműveken tilos inni. Az utóban a sorőr kivételével szabad. A sofőr a volán mögé ülés előtt ihat 3 sört, ha férfi, ha nő, akkor csak egyet. De amint beszállt a kocsiba, már nem ihat. Tehát, ha én inni akarok egy sört, felhörpinthetem a házban és már vezethetek is. De ha útközben szeretném meginni u.azt a mennyiséget, és én vezetek, súlyos pénzbírságot kapok, esetleg még a jogsit/kocsit is elveszik. Látjátok, itt is vannak hülye törvények.

Karácsony, itt, máshogy, másokkal.

Pont egy éve kezdtem tervezni és szervezni az ausztrál álomutat. Pontosan emlékszem a Lipcsében töltött ünnepekre, karácsony másnapjára, amikor egy fél napot töltöttem azzal, hogy megfogalmazzan jelenlegi munkahelyem nagyfőnökének levelemet. Nem is hiszem el, hogy azóta eltelt egy év... de most itt vagyok és arról írok, hogy telnek ezek a napok Perthben.

December 24-e munkanap. Bár nem igazán dolgoztunk, mert a céges hagyomány szerint ezen a délelőttön futóversenyt indítanak a Kings Parkban. A 400 dolgozó közül kb 50-60-an vettek részt és futották le a 7 km-es távot. Én csak szurkoltam, mert egyelőre csak 1 km-t tudok lefutni. :) 10-kor ajándékozás játékkal egybekötve és Morning Tee (Tízórai: gyümölcsös és húsos piték). Délben svédasztal és alkohol, utána már senki sem bírt dolgozni, hazajöttünk. Andy éves hagyománya a délutáni sörözés kedvenc pubjában, a Cottesloe Ocean Beach Hotel sörözőjében. Csatlakoztunk hozzá és jót beszélgettünk, röhögtünk, iszogattunk. Sajnos B-nek dolgoznia kellett Szenteste is, A. meg barátnőzött, egyedül ültem itthon és hallgattam a Christmas Carolokat. Megvártam B-t és otthoni szokás szerint körbeálltuk 40-cm-es aranyágú műfánkat és két műanyag, aranyra festett rénszarvast és megajándékoztuk egymást. Itt egyébként élő karácsonyfát nem árulnak, ha valaki akar, vesz egy műt a boltban és azt díszíti fel minden évben.

25-e reggel A. szüleivel és nővérével reggeliztünk és karácsonyoztunk. Nagyon aranyosak voltak, A. apukája felvette a Mikulás sapkáját és ő, mint Mikulás bácsi, mindenkinek kiosztotta az ajándékokat.

Ebéd Imre hugánál volt, na ott tényleg megjelent majdnem az egész család. Magyar nagyszülők, gyerekek, unokák, dédunokák, pár barát, voltunk vagy 25-en. Az ebéd elég pazar volt, szerintem megmaradt mindennek a fele, plusz desszert. Úristen. Tök másokat csinálnak desszertre, mint otthon, semmi bejgli, zserbó, mézeskalács.

Ma csak úgy itthon vagyunk, nagyon meleg van, 36-40 fok, mi mást csinálnánk, mint strandra mennénk a hűtőtáskánkkal, body boarddal.