Hétfő reggel, pár hónapja tartó betegség után, elhunyt Imre bácsi. (Andrew nagypapája) Ma volt a temetése, amire mi is elmentünk Balázzsal. Engedjétek meg, hogy pár szót szóljak róla.

Szeretett minket Imre bácsi (engem, a bátyámat és szüleimet), főleg azért, mert magyarok vagyunk, egy országból származunk, és végre volt valaki, akivel magyarul tudott beszélgetni (a feleségén, Klárika nénin kívül). Nagyon sokat mesélt fiatalkoráról, hogy milyen keserves sorsa volt, katonaként meggyűlt a baja az akkori rendszerrel, ezért is menekült el. Ausztráliába vezetett útja hosszú volt, de a rá váró itteni évek még keményebbek. Imádott feleségével sátorban és menetkült táborban éltek több éven át, ide születtek a gyerekeik. Imre bácsi kemény fizikai munkával kereste a kenyeret, hogy a talpra álljanak és a gyerekeket iskolába tudja iratni. Minden tiszteletünk az övé! Aztán teltek az évek, gyerekeik megházasodtak, 10 unokájuk született és eddig 5 dédunokájuk.

Imre bácsi nagyon humoros volt és mindennel viccelődött, mindig mosolygott. Rengeteget tudott beszélni, mesélni, minden apró részletre hibátlanul emlékezett. Emlékeztek, pár hónapja még együtt voltunk a farmon, a 80. születésnapján is ott voltam. Ekkor még nem volt semmi baja. Decemberben azonban kapott egy agyvérzést, amiből nem tudott felépülni. Egyre rosszabb lett az állapota, alig evett, járni is nagyon nehezen tudott, de a karácsonyi ünneplésen még részt vett és ott is csak mesélt nekünk halkan és viccelődve.

Február elsején minden fájdalma megszűnt és végleg elaludt. Azóta csak nekünk fáj...

Közhelynek hangozhat, de nagyon is igaz, hogy egy másik kultúrát felfedezni izgalmas és örömmel teli, de ott élni gyakran megszokhatatlan és visszahúz a szív a szülőhelyre. Nagyon is értem a nagyszülőket, amikor sóvárogtak Magyarország után, hogy mennyire vissza akarnak menni. De már késő volt, és éppen elég idősek ahhoz, hogy megvalósítsák. Nem csak a táj, az időjárás, a család, a barátok hiányoznak, hanem a kultúra, amibe beleszületünk és gyakorlunk.

A temetésnek voltak olyan részei, amik abszolút nem oda illőek voltak és felháborítónak, bosszantónak tartottunk B-zsal. A szokást persze nem tudom, de amennyit már láttam angolszász filmekben és amit megtapasztaltam most, az messze áll a magyar szokásokétól. A gyászt persze mindenki máshogy éli át, de az a felszínesség és bájcsevej miért van jelen egy temetésen? A részvétnyílvánítás alatt a sok nyüzsgő ember ahelyett, hogy tiszteletét rótta volna le, nevetett, hangosan hahotázott biztos valami baromi fontos dolgon. Akkor is ezt csinálták, amikor a nyitott sír fölött álltak. Megtagadva a (magyar) illemet és elfeledve azt, milyen eseményen is vesznek részt, önfeledt beszélgetésbe kezdenek egymással. Persze mind tudjuk, hogy a "Hi, how are you?" mögött az érdektelenség áll.

Mi magyar szokás szerint, csöndben és könnyeinket nem visszatartva gondoltunk Imre bácsi velünk töltött, emlékezetes napjaira.